Az első hóval jött a második, a harmadik, és napokon keresztül csak hullott, és hullott. A ragyogó hó ropogása sok ember szívét örömmel töltötte el, viszont pár embernek elég nagy gondot okozott. E-közé a pár ember közé tartozom én is… a hó soha nem volt a kedvencem, hiszen hideg, alattomos, de mégis mindenkit elvarázsol angyali fehérségével. Gonosz kis szépség. Kicsit talán hasonlítunk is… hiszen sok embert elvarázsoltam már külsőmmel és gonoszul bántam velük, mégse szerettem a havat, akkor se ha hasonlítunk.
A ropogó hóban tértig gázolva, fénylő lámpásokkal kivilágított úton haladok lassan, óvatosan kicsit talán csoszogok is néha, nehogy megcsússzak a megbújó jeges foltokon. Csupasz, reszkető fák integetnek nekem, az út mellett, ők is fáznak, és nagy teher nehezedik vállukra, mert nincs, ki leszedje róluk a nehéz havat. Utam egy játszótér mellet halad el, már ő is elhagyott, hiszen kis, mosolygós gyerekek felnőttek, és már csak egy kis fiú hintázik magányosan. Valaki biztos várja otthon, ő mégis itt van kint Szenteste, egyedül. Elindulok felé, de megijed tőlem és leugrik a hintáról. Hátrálni kezd, de a hatalmas hóban nehézkesen hald hátra, végül egy hó alatt bujkáló kőben megbotlik és beleesik a puha hóba. Kezem nyújtom felé, és ő félve néz rám, de most látom csak milyen szép, zöld szemei vannak. Kihűlt kis kezével megfogja kezem, én felsegítem, és köszönet kép átölel szorosan, talán nincs sok jelentősége, mégis jólesik. Mielőtt megkérdezhetném ki ő, és mit keres itt, elenged és elszalad. A sűrű hóesésben gyorsan eltűnik szemem elől, és talán többet nem is látom újra a kisfiút, de remélem boldog lesz, ha eléri célját.
Apró kábulat, egy mosoly és megértő könnycseppek után gázolok tovább a hóban. Lassan beérek egy hatalmas lakótelepre, a hatalmas, szürke panelek gúnyosan néznek le kis termetemre, míg én ámulva tekintek fel rájuk. Keresem a tetejüket, de a szürke hófelhők egybe olvadnak a házak színével, és így még magasabbnak tűnnek. Tekintetem egy kisebb és sokkal barátságosabb házon akad meg. A hatalmas szürke épületek között, egy apró narancssárga kis ház áll. Szívem az aprócska épület felé húz, mintha már jártam volna ott, mintha valami fontos lenne odabent. De vajon mi?
A kis narancssárga ház felé indulok, egy parkon át, kérdő tekintettel. Egy kis hó lepte domb mellett sétálok el, a tetején egy elhagyott szánkó áll, melyet már félig betemetett az alattomos hó. A kis épület ablakai sötétek, már mindenki alszik, csak egy ablakon szűrődik ki egy kis fény, és csalogat egyre közelebb. Lépteim egyre sűrűbbek, ahogy a hóesés is, de mielőtt belépnék a házba, még megállok egy percre, és felnézek a fényes kis ablakra, majd betoppanok a házba. Kellemes meleg ölel át, lassan felolvadnak reszkető, fájó végtagjaim, és körbe tudok nézni kicsit. Négy fal és végtelen hosszú lépcsősorok tárulnak szemem elé. Tétlenül állok az előtérben, majd lábaim automatikusan elindulnak a hosszú lépcsősoron felfelé, nem tudok ellene tenni, csak mennek megállíthatatlanul, mintha már tudnák hova kell menni. Mire lábaim feladják a gyaloglást, már levegőért kapkodok, és most szívem veszi át a testem irányítását. A lépcsőház ablakán kilesve látom azt az egy kis ablakot, ahonnan még fény szűrődik ki. Szívem egy ajtó felé húz, amit félek kinyitni, de érzem, meg kell tennem. Reszketve nyúlok a kilincs felé, mikor az ajtó magától kinyílik előttem lassan, nyikorogva. Belépek egy sötét szobába és keresem a halvány fényt odabent. Szép lassan beljebb merészkedem, a néma lakásba, majd meglátom a fényt, amit kerestem. Bukdácsolva egy üveges ajtóhoz érek, mély levegőt veszek, kihúzom magam, és zakatoló szívvel nyitok be a szobába. Angyali fényesség tárul szemem elé, és amint átlépek a küszöbön egy tiszta, havas mezőn találom magam. Hó mindenfelé semmi már… se egy fa, se egy domb, csak egy végtelen havas síkság. Úgy érzem nem csak a táj változott, belőlem is hiányzik valami.
Mellkasom üres, már nem zakatol benne semmi, ott maradt szívem örökre a fényes kis szobában.
.Lina Weird.
Rövid mosoly után szaladok tovább, amíg csak lábaim bírják. Hirtelen lábaim elgyengülnek, és a földre rogyok. Most már csak levegőért kapkodok. A szakadó esőben egy ajtó tűnik fel a távolban. Egy hófehér sértetlen ajtó, melynek kilincse az élő dobogó szív melegével nyugtat. Melyet megfogva hirtelen emlékek jelennek meg szemem előtt, majd félve benyitok. Remegő testel lépek be egy kellemesen meleg, de sivár szobába. A padlón még vizes lábnyomok, mintha nem rég jártak volna itt, és a szürke falon egyetlen kép lóg, már ferdén. Egykori aranyozott kerete megkopott és por lepi be. Közelebb lépek, a feledés porát lesöpröm róla, és szívszorító látvány tárul elém. Egy elfeledett, gyönyörű szerelem utolsó emléke az, mely már mindkét félnek fáj. A pár szemében benne van a világ minden tiszta boldogsága. Arcukon őszinte mosoly. Megrémülök és hátrálni kezdek, de a padló öreg repedéseiben megbotlok és a földre zuhanok. A padló hideg és most értem igazán, hogy hiányzik, hogy valaki elkapjon, mikor megbotlok. Én tettem ezt, én taszítottam el magamtól. Lábra állok, most testi sebeim bekötözöm, de szívemen hatalmas seb tátong, és félek bele is halhatok. A padlóra nézve látom vöröslő vérem, és a nedves lábnyomokat, ez mind olyan mintha egy gyilkosság helyszíne lenne. Tényleg megöltem valakit, de ezért még nem kerülhetek börtönbe. Gondolataim összeszedem és elindulok az ajtón kifelé.
Ahogy átlépek az ajtón, egy cirkuszi porondon találom magam. Nem az esős utca fogad, hanem egy fényárban úszó, pompás színpad. Körbevesz sok száz ember, és mind engem figyel. A lélegzetem megakad, és a szívem összeszorul, majd egyre hevesebben ver, mintha ki akarna törni a mellkasom fogságából. Mindenki a produkciómra vár. Végül egy dühös hang hallatszik a tömegből, majd egyre több és több. A közönség egy ember módján gondolkozik, ugyanazt akarja, ugyanúgy érez, ugyanúgy beszél. A rémület lesz úrrá rajtam, csak kapkodom a fejem, és egyre sebesebben forognak a közönség fantom arcú emberei. Egyik arc a másik után és mégse jegyeztem meg egyet se, hisz mind ugyanúgy néztek ki, mind ugyanolyan elitélő tekintettel néztek rám.
